Eredeti terveink között ugyan nem szerepelt a  Zanzibárra látogatás, de a februárban megrendezésre kerülő Sauti za Busara (jelentése: a bölcsesség hangjai) fesztivál odacsalogatott minket.
Erre a  négy napos fesztiválra Afrika különböző szegleteiből érkeznek előadók, egyértelmű volt számunkra, hogy ott a helyünk.
Sajnos a dolgok itt sem alakultak teljesen zökkenőmentesen, de kezdünk belejönni, hogy mindig hálásan várjuk a következő megpróbáltatást, hogy aztán a tanulságot levonva, gazdagodva, tovább haladhassunk.
Először azzal kellett szembesülnünk, hogy ha külföldiként akarsz Dar es-Salaamból Zanzibárra utazni, háromszor annyit kell fizetned ugyanazért a szolgáltatásért, mint a helyieknek, s hogy még bonyolultabb legyen, tanzániai shilling helyett a külföldiektől amerikai dollárt kérnek.
Szerencsénkre a Dar es salaamban élő nagybácsitól jelentős anyagi támogatást kaptunk a zanzibári kitérőnkhöz. Ő is elmondta, hogy Zanzibár nagyon drága. Tudtuk mi ezt, leginkább emiatt nem terveztük, hogy odalátogatunk. De most is a fülünk után kellett menjünk.

Sauti za Busara - fesztiválozók

A partra szálláskor nagyon furcsa ellenőrző pontokba ütközhettünk volna. Szerencsére szemfüles magyarként nem éreztük szükségesnek a kígyózó “sorokban”, inkább ember masszában való várakozást, hiszen messze az ésszerűség határain kívül zajlott az intézkedés.
Emberek kinyitották a táskájukat a kikötő dolgozóinak, hogy azok alaposan összefogdossanak benne mindent, de az hogy ki nyitotta ki a táskáját, ki nem, azt már senki nem nézte. Volt egy másik sor a külföldieknek, ahol még az is lehet, hogy valami belépési illetéket kellett volna még befizetnünk, ezt már nem tudjuk meg. Nem éreztük szükségesnek a megpróbáltatást. Megnéztük hogyan csinálják ők, de mi inkább csak szépen kikerültünk mindenkit és kisétáltunk az utcára.
Ott rengeteg taxis ajánlotta fel, hogy segít nekünk. Nagyon fárasztó egyébként, folyamatosan zaklatják az embert, hogy ezt vedd meg, azt edd meg, mindenesetre a tizenhét éves unokahúgom karon ragadott és megmentett minket.

Stone Town, Zanzibár

A fesztiválra azzal a tudattal érkeztünk, hogy ingyenes, hiszen többen is ezt mondták nekünk Bagamoyo-ban korábban. Ez annyira volt igaz, mint amit általában hallottunk korábban Tanzániáról. Kicsit igaz is meg nem is.
Logikát ne keress ebben (se).
A fesztivál bejáratánál derült ki számunkra, hogy ugyanarra a fesztiválra, ugyanazokért a kondíciókért nekünk európaiaknak, tizennyolcszor annyit kell fizetnünk, mint a helyieknek. Ebben nem találtunk semmi vicceset. Aznap lemaradtunk a fesztivál programról, aztán még belesétáltunk egy “segítőkész” srác csapdájába, aki elkísért minket egy olcsó konyhára, ahol a helyiek ettek valóban rosszabb minőségű, kevésbé mondható tiszta helyen, egyértelműen olcsó kaját és a végén még elkértek tőlünk egy olyan összeget, amiből már egy turistáknak szánt étteremben is elkölthettünk volna egy vacsorát.
Már nem csaptunk patáliát, aznapra elfáradtunk és visszabattyogtunk a szállásunkra és ott produkáltunk pszichoszomatikus tüneteket.

Zanzibár-i magasélet (high-life)

Másnap egy sikeres öngyógyítás után elindultunk a fesztiválra, hogy mint budapesti rádiósok hivatalossá tegyük a jelenlétünket a fesztiválon és ellátogattunk a sajtó osztályra, ami a fesztiválon belül volt. Ott a kompromisszumkészség teljes hiányával kellett szembesülnünk. Felajánlották, hogy csináljuk a saját tempónkban a dolgainkat, és nyugodtan készítsünk interjúkat és felvételeket, ők ebben ugyan nem tudnak segíteni és nagyon izgalmas, hogy egy közösségi rádiótól vagyunk Budapestről, de nekünk is ki kell fizetnünk a 60 ezer forintnak megfelelő összeget a fesztivál meglátogatásáért, mint más európai országból érkezőnek.
Szemfüles magyar létünkre ezek után nem jutott eszünkbe kisétálni búsan a fesztivál területéről, hiszen az ellenőrzés csak az erőd bejáratánál zajlott.
Zseniális esténk kerekedett, hihetetlen koncertélményekkel gazdagodtunk és még a helyszínen megismerkedtünk valakivel, aki segített abban, hogy fele annyiért találjunk szállást a következő napokra, mint amit az első éjszakára fizettünk.

A hálószobánk

Minden reggel akadt egy-egy ébredező raszta a kanapén.

Minden reggel akadt egy-egy ébredező raszta a kanapén.

Kár, hogy víz nincs.

Kár, hogy víz nincs.

Hajnali frissítő az Indiai-óceánban

Hajnali frissítő az Indiai-óceánban

A koncertfelvételekből február 26-án vasárnap délután 4 és 5 között válogatunk a Tilos rádió FM 90.3-on a Song-órában. Megélni a koncerteket fantasztikus volt, és hogy ezt megoszthatjuk másokkal, felemelő érzés.
Reméljük hogy a fellépő zenészek is örülnének ha tudnák, hogy Magyarországról is hallgatják ezentúl őket.
Valahol ez a zenész lét is egy nagy család, ezért tulajdonképpen biztosan tudjuk, hogy örülnek, ha magunkból indulunk ki.

Ők nyitották a fesztiválunkat. El is varázsoltak, ahogy kell.

Ők nyitották a fesztiválunkat. El is varázsoltak, ahogy kell.

A következő nap is sikerült bejutnunk az erődbe, mert a fesztivál területén működött egy büfé és rengeteg szuvenírt is árultak. Ezt nem akarták elzárni a turistáktól, ezért délután 5-ig egyszerűen csak be lehetett sétálni bárkinek, aztán bent maradni az este 7-kor kezdődő programokra. Ezen a módon tehát igaz volt, hogy ingyenes a fesztivál. Végülis igazat mondtak és nem is tájékoztattak félre minket Bagamoyo-ban, bent találkoztunk is velük, nekik sem volt karszalagjuk.

 

Mégis bejutottunk. A jobboldali hangfal felett látszik a poszt-hipszter tetőteraszunk.

Mégis bejutottunk. A jobboldali hangfal felett látszik a poszt-hipszter tetőteraszunk.

Harmadik nap kiderült, hogy rosszul tudtuk, és csak délután 4-ig lehet besétálni ezzel az ártatlan módszerrel a fesztivál területére.
5 óra előtt kicsivel kénytelenek voltunk egy improvizatív jelenetet rendezni a kapuban, amivel elértük, hogy egyikőnket beengedték a fesztiválra. Nem részletezném milyen szövegekkel lehet bejutni egy fesztiválra, kellett hozzá sok év tapasztalatunk kíváncsi és elszánt zenészként. A lényeg, hogy sikerült. Ha már egyikőnk bejutott, akkor kimondatlanul is számítottunk rá, hogy egy órán belül találkozunk bent,- még akkor is, ha ezt az erődöt az ománi arabok húzták fel a 17. században és nyilván lehetetlen bemászni,- hiszen egymás nélkül nem igazán bírjuk a strapát. Nagy volt az izgalom, de szerencsére sok volt bent a “brother”. Aztán hamar kiderült, hogy a sok bro testvéries segítségéért cserébe is le kell tennünk az asztalra valamit.
Ez odabent számunkra már csak elenyésző feszültséget jelentett, inkább sokat tanultunk az általuk rendezett jelenetből. Tulajdonképpen tanító mestereinkkel találkozhattunk, kereskedő ügyeskedők személyében. Régebben arról álmodoztam, hogy egyszer majd megtalálom a mesterem. Rá kellett jönnöm, hogy már van egy csomó. Szabályosan körbevesznek.
Azt tanultuk, hogy soha többet nem hivatkozunk magunkra úgy, mint szegény kelet európaiak. Megtanultuk azt is, hogy az, hogy zenészek vagyunk, tehát nincs pénzünk ezt soha többet nem gondoljuk, pláne nem mondjuk másoknak. Ez a saját szegényes elképzelésünk lenne a lehetőségeinkkel kapcsolatban.
Ezzel a “nincs pénzem, szegény vagyok és nem annyira szerencsés” dumánkkal csak a saját szellemi csapdánkba zárjuk magunkat. A végén még addig mondogatjuk, hogy nem csak mások gondolják ezt rólunk, még mi is elhisszük és már valósággá is vált az elképzelés.
Az európai emberek afrikaiakról kialakított sztereotípiájának, hogy itt mindenhol szegénység van és háború, annyi értelme van és annyi igazság tartalma, mint az afrikai embereknek az az elképzelése, hogy az európaiak mind gazdagok és úgy osztogatják a pénzt az utcán, mint a szórólapokat.
Önmagunk szellemi sarokba szorítása ez. A szegény és gazdag ember között egyértelműen nem a pénzük mennyisége a különbség. Leírni, elmondani könnyű ugyan, de ahhoz, hogy meg is értsük mit jelent, utazni, szemet, szívet kinyitni szükséges.
A világ tehát színesben és nem fekete-fehérben, mindenképpen igazabb.


Zanzibár Stone Town a világörökség része. Ezt azért érdekes megjegyeznünk, mert az épületek állapotát tekintve és az emberek életmódját tapasztalva semmiféle jel nem mutat arra, hogy ez az örökség bárkit is meghatna. Az épületek az enyészetnek vannak kitéve. Rettenetesen drága Zanzibár, mert valóban valamikor itt volt valami. Az ománi arabok és a brit gyarmatosítók felhúztak olyan épületeket amik a mai napig még megcsodál(koz)hatók egyre pusztuló formájukban.
Sokáig inkább szomorúan álltunk a jelenség előtt, de rá kellett jönnünk a szépségére. Kultúrák folyamatosan eltűnnek és kialakulnak. Semmi sem tart örökké, ettől él. Azon méltatlankodni, hogy miért nem tartják karban az örökséget, annyi értelme lenne, mint azon sóvárogni, hogy miért születnek és halnak meg emberek nap mint nap.

Valaha gyönyörű lehetett, most balesetveszélyes megközelíteni is.

Valaha gyönyörű lehetett, most balesetveszélyes megközelíteni is.

Sokszor hallottuk, hogy Zanzibár teljesen más világ, mint a kontinens. 1964-ben Tanganyika és Zanzibár egyesült és így jött létre Tanzánia.
A különbséget mi a zeneiségükben találtuk meg.
A taarab zene a hagyományos zanzibári zene, ami határozottan elkülönül Zanzibár történelme miatt. Utazásunk előtt taarab zene néven kizárólag elszomorító szemétnek való popzenét találtunk. Megérte ide utazni, hogy személyesen is megtapasztaljuk, hogy az interneten sok információ van, ezek között sok téves és hiányos és sok félrevezető.
A taarab zene tulajdonképpen tanzániai arab zene. Meglátogattuk a helyi művészeti iskolát és nagyon élveztük, hogy beleszaladtunk az esti koncertjüket megelőző próbájukba.
Ez volt a Taarab Kidumbak Group.
Még szerencse, hogy a próbájukat elkaptuk, mert két színpad volt a fesztiválon és a koncertjükkel egyidőben volt a nagyszínpadon Karyna Gomes guinea bissau-i előadó koncertje. A lány trombitás látványa és játéka egyaránt szívet melengető volt. Gyönyörű produkció. Legszívesebben hazavinnénk őket magunkkal.

Emlékezetes koncertélményt a tanzániai CAC Fusion nyújtott. Az a mosolygás valahogy egyáltalán nem hasonlított a tehetségkutatókban látott amerikai stílusú mosolygáshoz. Annyira felszabadítóan játszottak és akkorát táncoltak, hogy ha csak rá gondolok fiatalodom öt percet.

Felejthetetlen élmény. Bődületes zenés-táncos kollektíva.

Felejthetetlen élmény. Bődületes zenés-táncos kollektíva.

Bob Maghrib marokkói zenekar produkciója egy kicsit kevesebb mondanivalóval és üzenettel bírt, mint Bob Marley-é, pedig Marley feldolgozásokat játszottak. Ettől még a tilos rádióban mindenképp hallani fogjátok ezt a marokkói köntösbe bújtatott reggae zenét.
Sarabi nevű kenyai produkciónak nem csak a zenéje, de az üzenete is abszolút hiteles volt.
Egyetlen igaz vallás létezik és az a szeretet. Valóban varázslatos volt ahogy magukkal utaztattak.

Csupaszív zenészek, pozitív üzenetek: "There's only on religion: LOVE" nekik valóban elhittük.

Csupaszív zenészek, pozitív üzenetek: “There’s only on religion: LOVE” nekik valóban elhittük.

A tanzániai Chibite Zawose family az, akikkel volt szerencsénk az otthonukban felvételt készíteni és együtt zenélni velük, valamint végignézni a próbájukat még Bagamoyo-ban.
Mindenképpen szerencsések vagyunk, mert az ő tradícióikon alapuló zenéjük színpadra emelve és mérsékelt minőségű hangosítás mellett nem tűnt annyira lenyűgözőnek, mint amennyire az valójában.

A Zawose család és a Wagogo zene nagyszínpadon is megállja a helyét.

A Zawose család és a Wagogo zene nagyszínpadon is megállja a helyét.

A próbájuk a kert végében, mégis csak itt az igazi a sound

A próbájuk a kert végében, mégis csak itt az igazi a sound

A második napunk a fesztiválon a szomáliai Sahra Halgan Trio miatt vált felejthetetlenné.

Nem csak azért mert bebizonyíthatjuk, hogy Szomáliában sem csak kalózok élnek, hanem újra olyan érdekes zenét hallottunk, amit előtte még soha. A hangrögzítőnket kikapcsolni nem láttuk értelmét, bekapcsolni annál inkább.
Alázatos volt a szó legnemesebb értelmében.

Az este hátralévő részében elkezdődött egy nem annyira kellemes vergődés a színpadok között. A Tausi Women’s Taarab a helyi zanzibári hölgyek hamgyományőrző köre. Annál a résznél sétáltunk ki a koncertjükről, amikor arról énekeltek, hogy Zanzibár csodálatosan szép és szantálfa és mindenféle fűszerek illata száll az utcákon. Ezt Budapesten hallgatva még el is hittük volna, de történetesen a szállásunk a történelmi jelentőségű Csodák Palotája mellett volt a világörökség részében Stone Town-ban, ahol olyan koszosak lettünk, hogy aztán a fesztivál után el is jöttünk vissza Dar es-Salaamba, amit időközben már megtanultunk szeretni.
Az igaz üzenetek után nagyon furcsán hatott.

Inkább érdekesség, mint zenei élmény. De jó, hogy ilyen is van. Szegényebb lenne a világ nélkülük.

Inkább érdekesség, mint zenei élmény. De jó, hogy ilyen is van. Szegényebb lenne a világ nélkülük.

Nem volt ez másképp Pat Thomas és a Kwashibu Area Banddel sem. Professzionális zenészek, esetleg világhírnév meg ki tudja mi. Zeneipari produkció, kiszámítható fordulatok, tökéletes szórakoztatóipari termék. Semmi bizonytalanság. A zenészeknek megélhetést nyújt, az alkoholizáló közönséget pedig nem sújtják váratlan fordulatokkal a fogyasztást pedig serkentik. Ez nem a mi világunk, ezt már inkább a szállásról szemléltük.

Szombaton korábban nyugovóra tértünk. Elkaptuk a fesztivál fényeit lámpaoltás előtt.

Szombaton korábban nyugovóra tértünk. Elkaptuk a fesztivál fényeit lámpaoltás előtt.

Másnap ismét folytatódott az életreszóló zenei élmények sora.
Az Imena Cultural Troupe Ruandából olyan fenséges élmény volt, amit csak ritkán tapasztalunk.
Kifinomult, letisztult mozdulatok, gyönyörű szépséges zene, a tánccal harmonizáló különlegesen szép öltözékek. Annyira elkülönült az addigi előadásoktól, hogy arra késztetett minket, nézzünk utána mélyebben Ruandának. Kicsit hiányosan dokumentáltunk, hiszen ámulatba estünk. Ezért csak egy YouTube linket csatolunk:

 

Simba & Milton Gulli hip-hop bandát Mozambique-ból és Rocky Dawuni  reggae előadót hallottuk Ghana-bòl, de már néhány nap után is nehezen feleleveníthető számunkra.
Rocky Dawuni Grammy jelölése miatt maradt meg. Hogy anyukája vagy valaki más jelölte, azt nem tudjuk. Hallottunk már életünk során reggae előadókat, akiknek a koncertjén szabályosan kitört a béke és a szeretet az emberek összekapcsolódtak a boldogság tengerében és csak egy volt a fontos, hogy szeretünk élni. Itt inkább, mint stíluselemek jelentek meg ezek a jelszavak, miszerint a peace, love, unity jó dolgok. Nem tűnt hitelesnek.

Kár lenne kihagyni a Loryzine-t, akik miatt utánajártunk, hol van Reunion. Már azt hittük, brazilok.

A következő időszakban 1000 kilométert utazunk az óceántól nyugatnak, reménykedve, hogy az igaz indíttatású zenélések közepébe csöppenünk.

Ahogy Fatime mutatja. Az ott a Csodák Palotája, mellette Ali Babu raszta-pihenője, azaz Zanzibár legolcsóbb szállása. Megyünk tovább!

Ahogy Fatime mutatja. Az ott a Csodák Palotája, mellette Ali Babu raszta-pihenője, azaz Zanzibár legolcsóbb szállása. Megyünk tovább!

Hallgassátok a Tilos rádióban a Song-órát páratlan héten vasárnap 4 órától és kövessetek minket a facebook oldalunkon.

https://tilos.hu/show/song-ora